Sarangerel
4. Egység
Hozzászólások száma : 1
Reputation : 0
Join date : 2012. May. 06.
Age : 25
Karakterlap
Rang:
Egység/Vérvonal: 4.
Asztrálpont:
    (2000/12000)
 |  Tárgy: Sarangerel  Vas. Május 06, 2012 8:48 pm | |
| Jelszó: Srnee
Név: Sarangerel
Nem: férfi
Faj: Walesi Vörös sárkány
Születési ideje: Vh. u. 6. év, Kikelet, 66. napja
Kor: 13
Kinézet:
× sárkány: 5 méter magas és 14,5 méter hosszú. Szárnyfesztávolsága 30 méter, színe sötétpiros. Korához mérten még bőven növésben van, s nem érte el még teljes, kifejlett formáját. Olyan idősebb kamasznak számít emberi nézetek szerint, kit már csak egy kicsi választ el attól, hogy érett „felnőtt” sárkány legyen. Szemei ezüstösek, jobb szeménél van egy heg, mely kicsit szeme fölött kezdődik, s egészen arcának feléig tart.
× ember: Göndör, rendezetlen tűzvörös hajzuhataga háta közepéig ér. Frufruja hosszú, gyakran szemei elé lóg, emiatt gyakran söpri oldalra, hogy lásson is valamit egyáltalán. Szemei ezüstszínűek, melyek bizonyos fénytörések esetén halványlila színben játszanak. A rúna tetoválása (álom köd) tűzpiros színű, s bal szemét keretezi, teteje homlokáig felnyúlik, míg alja bal arcféltekének nagyobbik részét takarja. Jobb szeménél egy hosszabb heg húzódik, ami sárkány alakjában is látható, akárcsak ama formájában itt is szemöldöke fölött egy kicsivel indul és egészen arcának közepéig tart.
Arcvonása a seb ellenére is tökéletes, kicsit talán fiatalos, s ránézésre egy húszas éveiben járó emberrel vetekszik külseje, illetve viszonylag magasnak számít a maga 185 cm-ével. Alkata edzet, melyre igazán büszke.
Öltözéke egy hosszú, fekete bőrkabát, mely egészen bokájáig leér, nyakánál egy nagyobb garbó rész van, ami lesimítható a vállra. Ezeket patenttal lehet összefogatni. Nyakán egy fekete szín nyakpánt van, akárcsak kabátja, szintén bőrből. Felsője egy vörös póló, nadrágja pedig testhezálló, fekete bőrnadrág egy övvel tarkítva, melyre fontosabb dolgokat tud ráfűzni. Cipője egy térdig érő hosszúszárú csizma, melyek övekkel van díszítve, némi rubint berakással.
- Kép emberi alakjáról:
 *ha nem mutatja, új lapon kell megnyitni
Jellem: Egy magát mindennél és mindenkinél magasabb létformának tartó, folyton pöffeszkedő, egocentrikus, makacs és szörnyen beképzelt. Roppantul türelmetlen, inkább megy neki a falnak, mintsem kivárná a dolgok végét. Folyton felvág mindennel, s már – már könyörtelenül őszinte. Rendkívül rossz tulajdonsága, hogy hihetetlenül lusta, emiatt ki nem áll dolgozni, mellyel csak társát tudja idegesíteni. Inkább lébecolja el az egész napot, mintsem letenne valami hasznosat az asztalra. Igen sértődékeny, s haragjából nehezen enged, általában bemesélni magának, hogy nem ő a hibás – akkor is, ha ő volt a vita okozója – csak, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie. Mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó, még ha valami őrültséget is kell ahhoz hozzáadnia a témához.
Emberi formájában ki nem áll harcolni, s ezt rengetegszer le is szögezi társának, hogy felejtős. Túlontúl büszke ahhoz, hogy megüssön egy embert, mégis szóval gyakran vág fel erejével, csak demonstrálni már nem hajlandó azt. Csak is sárkány alakjában hajlandó arra, hogy kezetmancsot emeljen bárkire is. Az embereket ki nem állhatja, szó szerint gyűlöli őket, nehezen is viseli el társaságukat. Lekezeli, és sértő szavakkal illeti őket általában, gyakran még a társát is leteremti.
Felszerelések:
- Nem hord magánál semmit, csak azt, amit éppen rátuszkolnak vagy összeszed.
Előtörténet:
Imádtam nézni a Holdat, mióta eszemet tudom, azóta kísér utamon. Mikor megszülettem, amikor először fölnéztem az égre, s akkor is mikor megpróbálkoztam első repülésemmel. S mielőtt az hinnéd, hogy ez egy ilyen gondolkodó, nosztalgikus, fásult szöveg lesz végig, tévedsz. Ennyi volt a művészi kifejezésem! >.> Nincs mit papolnom a régmúltról, mindent egy csapásra elvesztettem a miatt az ember miatt, ki nem tekintett úgy rám, mint egy magasztos fajba tartozó, tökéletes létformára!
Fhú, sosem felejtem el azt a napot! Akkor is csak repülni akartam a Hold fényében, amikor váratlanul felbukkant előttem az a fickó, ki megkeserítette további létemet. Ismertem a fajtáját, már megannyiszor láttam trükkjeiket, amiként kényszerítik fajtársaimat arra, hogy fejet hajtsanak előtte, s aztán szolgálja őt és más emberfattyúkat, mint holmi társ. Fúj, fúj, fúj, nem akartam közéjük tartozni és eszem ágában sem volt könnyen adni magamat. Küzdöttem ameddig tudtam; szárnyaimat őrülten csapkodtam, karmaimmal többször felé kaptam, majd álkapcsomat csattogtattam fenyegetően felé, hogy végre békén hagyjon. De hát nem egy kitartó kis nikkelbolhát sózott rám a sors? -.- Fogpiszkálót rántva csörtetett felém, olyan ostoba… azt hiszi, hogy fenségességemet csak úgy nemes egyszerűséggel megsebezheti egy ilyen ócska, rozsdás vacakkal? ˇ^ˇ Höhh, még mit nem! >.>
Vakmerően hagytam, hogy megközelítsen, hogy az utolsó pillanatban lepjem meg ezt az apróméretű ördögöt, s rendre intsem ez által. Azonban a jövőben megbántam ezt a lépésemet. Ahogy túl közel hagytam merészkedni ő lepet meg, mintsem én őt. Már nem emlékszem tisztán mit csinált pontosan, haloványan rémlenek dolgok, miszerint testem nem engedelmeskedett akkor nekem, mikor kellett volna, s csupán a fájdalom maradt meg akkorról, mely a jobb szemem irányából sugárzott szét egész testemben. Épp, hogy nem vesztettem el szemem világát csapása miatt abban a pillanatban. A fájdalomtól csupán dühöngeni tudtam és meg akartam bosszulni, amiért erre merészelt vetemedni; bántani az én gyönyörűséges arcomat! >.> Azután hunyorítva és vörös színben láttam vele csak a külvilágot. A kíntól ordítottam, s amint a fejembe próbált bekerülni és parancsokat osztogatni… egyszerűen elviselhetetlen volt. Hogy tudnak az ilyen pitiáner humanoidok ilyesmit tenni?!
Haragom miatt, mely ekkor elvakította elmémet, rengeteg dologról feledkeztem meg akkorról, tisztán emlékszem a képszakadásra, majd a bántó fényre és suttogó hangra, mely ezután következett. Őrültnek tartottam azt, ki folyamat beszélt hozzám, emellett gyűlöltem őt, amiért szintúgy olyan volt, mint az a másik, aki idehozott erre az idegen helyre. Szabad akartam lenni és ismét a Hold fényében repülni. S évekig erre áhítozva észre sem vettem, hogy ezt elérjem kezdtem megnyílni a pipogya kis törpének, hogy minél hamarabb szabadulhassak.
Egyszer pedig engem is beválasztottak arra a ceremóniás őrültségükre, melyre már több társamat is elvitték, ahol állítólag kapunk egy idegesítő kis fajankót magunk mellé, mint holmi társ. El sem tudtam képzelni azt, minthogy valami kis töpörtyű pattogjon nekem… eh, lehetetlen, már a puszta gondolatától is borsódzott a hátam. Egyszer s mindenkorra eldöntöttem magamban, hogy nem fogom hagyni magamat és bárki is mer belépni méltóságteljes aurámba, azzal végzek. Persze ez nem volt ilyen egyszerű, általában a végső csapásnál folyton megállítottak, aztán az egyik alkalommal…
Kíváncsian vártam az első illetőt, ki bepróbálkozik nálam az újabb alkalomkor, bár igen meglepő volt a kis pökhendi leányzó, aki felém közelített, amiért olyan volt, mint aki gyökeret nővesztett volna a talajba és egy teljes másik világban lenne per pillanat. Fintorogva ütöttem el farkammal, amiért képtelen voltam a tűzfújásra, pedig az jobban felébresztette volna, mint ez. Majd már haraptam is felé, amint a földön volt, azonban nem méltatott csendben meghalni, hanem nyomban lépnie kellett. Idegesen néztem szembe a lánggal, amit generált orrom előtt, muszáj volt megálljt parancsolnom magamnak, mielőtt fejjel belerohannék. Kehh, nem is értem, hogy ő miért képes a tűz generálására, míg én nem! Micsoda emberi trükk ez?! >.> Én, a sárkányok legszebbike nem vagyok erre képes ezen a helyen, akkor ő mire fel?! >_>
- Mégis mit képzelsz ki vagy te? – hallom felháborodott kérdését, miközben pattog előttem ez a kis jelentéktelen törpe. Magamban kacarásztam rajta, egyszerűen nem tudtam visszatartani. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen mihaszna ember valaha is ki fog belőlem csikarni ilyesmit, de neki sikerült. De mindegy is… ügyelnem kellett, hogy ne merészkedjen a gondolataimba, nem engedhetem meg neki, egyszerűen nem érdemli meg, hiszen ő is ugyanolyan, mint a többi: egy idegesítő kis ember. Dühödten csaptam felé karmaimmal első kísérletére, majd a következőre haraptam, avagy szárnyaimmal csapkodtam idegesen és rontottam felé közben. Minden próbálkozására hagytam valamit csak, hogy ne legyen túlontúl unalmas a dolog, mielőtt elvenném az életét.
Amikor egy erősebb ütésemtől kiterült és meglepően sikerült föltápászkodnia, döbbenten figyeltem mit művel. Nem tudtam hova tenni azt, hogy pontosan mire is készül, ezért minden eshetőséget számba véve kezdtem körözni körülötte, nehogy valamiféle meglepetés érjen. Ugyanis engem, a sárkányok császárát nem lehet csak úgy ostoba csapdákba beleejteni. Régen talán még bedőltem volna neki, de most már hatalmasabb vagyok, és nem lehet engem ilyen könnyedén lefegyverezni, mint anno. De hiába vártam, továbbra sem csinált semmit. Éreztem, ahogy továbbra is kísérleteket tesz arra, hogy kapcsolatba lépjen velem. Felkeltette érdeklődésemet, így úgy gondoltam miért is ne? Ha meglebegtetem előtte a remény apró fényét, annál rosszabb lesz neki az egész vége és mivel ember, így is, úgy is megérdemelné.
~ Miért vagy ilyen kitartó? – bököm felé a kérdést lezseren, azonban nem kaptam rá semmiféle reakciót. Nehogy már egy olyan embert hoztak ide, ki még arra sem képes, hogy beszéljen méltóságommal, felháborító! Utálom, gyűlölöm, hogyha nem tudom meg azt, amit akarok! >.> Dühös hangnembe váltva folytattam mondandómat. ~ Ne várakoztass meg ember! Kérdeztem tőled valamit! Felelj! Kehh… nem is értem, hogy miért léptem kapcsolatba veled, ugyan olyan vagy, mint a többi. Szánalmas! Még annyi tisztesség sincs benned, hogy felelj egy nálad sokkal szebb és magasztosabb létformának, melynek én is tagja vagyok! – idegesen vártam, hogy végre megmagyarázza azt, amit tudni akarok. Ajánlom neki, hogy ne húzza ki nálam a gyufát, adtam neki egy lehetőséget és még rá sem harap? Ilyen bugyuta is csak az ember lehet! -.-
~ Az álmom… - heh? Miről hablatyol? Ez valami rébuszokban beszélő őrült? Na ne, ettől azért kímélhetett volna az oly’ kegyetlen Fortuna. Kiszúrt már velem, a sárkányok büszkeségével már elégszer, annyi a minimum, hogy most a szerencsében mártogatna egy jó ideig.
~ Miről beszélsz ember?! Magyarázd meg! Nincs értelme annak, amit mondasz! – követeltem tőle, hogy fejtse ki, mire akart utalni az előbbi szövegével. Milyen álom? Álmos vagy mi a szösz? Minek jött ide akkor? Gráh, olyan idegesítő kis ficsúr ez is, akár a többi! >.>
Türelmetlenül csapkodtam farkammal, miközben letettem magam előtte. Idegen képeket, gondolatokat kezdtem látni magam előtt. Aligha sikerült különválasztanom őket elmémben és valami értelmeset kivenni belőle, mire sikerült rájönnöm, hogy ez ennek a bolhának az egyik régi emlékének az egyik darabja lehet, csak többet mutatott meg gondolataiból a kelleténél.
~ Csak ennyi? Ennyit akarsz? Miért kellene ezért melléd szegődnöm? – hallottam mit akar elérni ezzel az egésszel és egyáltalán nem tetszett. Kit érdekelnek ostoba vágyálmai, nekem is van bőven és eddig senki sem méltatott meghallgatni őket! >.> Akkor nekem kellene játszanom a messiást oszt’ egy emberrel foglalkoznom? Kizárt, hogy ez valaha is megtörténjen! >_>
~ N-nem is kértem, hogy szegődj mellém! – meglepetten pillantok rá a kemény szavak hallatán, melyeket használ. Mégis miket gondol ez? Nem is kérte, grr… >.>, hogy merészel így lekezelni egy ilyen erős, csodás teremtményt, mint engem? Nálam jobbat, ha akar, sem talál soha! Na ezért meglakol! Mit megölni… kehh, nem érné meg, megkeserítsem életét? Igen, ez sokkal jobban hangzik és többet is tanulna belőle. Fejébe verem, hogy egy ilyen istencsászárt, mint ami jómagam is vagyok, nem lehet csak úgy lekezelni és semminek kezelni! ˇ^ˇ
~ Durva szavak ezek egy kis tökmagtól, aki még a titkait is képtelen elrejteni előlem! – vágtam fejéhez, hogy tudja, az iménti múltbéli kép megosztásakor kicsit többet tudtam meg róla a kelleténél. Nem is bántam, hiszen ahhoz, hogy az őrületbe kergethessem a jövőben, ahhoz ismernem kell, különben a próbálkozásom nem lenne hatásos.
Őrülten csillogó tekintettel vizslattam felé, amikor egy bátortalan kérdést hallhatok felhangzani elmémben.
~ Miért utálod ennyire az embereket? – felháborodva morrantam fel kérdésére. Hogy tudta kiolvasni ezt? Nem engedtem be a tudatomba ennyire! Vagy olyan egyértelmű lenne? Utálom ezeket az alamuszi humanoidokat, túl sokat tudnak! >.>
~ Azt hiszed, hogy ezt pont egy olyasvalakivel osztanám meg, aki még arra is képtelen, hogy rám nézzen? – nem feleltem neki, erről nem kell tudnia. Ez az én dolgom és nem pedig az övé. Azonban átadtam magam akaratának és fejet hajtottam előtte, felvettem emberi alakomat, hogy örüljön ennek; az őrületbe akarom kergetni. ~ Neved? Sok mindent megtudtam rólad, de ezt nem, miért rejtegeted előlem? – vetem felé kérdésemet félvállról, hogy legalább némi fogalmam legyen róla, kinek az életét is akarom pontosan tönkretenni.
~ Naenia Tine. És a tiéd? – szememet forgattam az emberi kíváncsiság hallatán. Sajnos muszáj elmondanom neki, hogyha élethű előadást akarok teremteni és azt akarom, hogy megbízzon bennem. Különben nem fogom tudni idegesíteni.
~ Sarangerel. – mogorván fordítom oldalra fejemet, hogy ne kelljen szemeibe néznem, melynek csillogása totál kivitte szememet. Tudom, hogy fantasztikus vagyok… egy igazi isten! De nem kellene ennyire bámulnia, mert a végén kiesnek a szemei. :<
Elhúzott szájjal nézem, ahogy erőtlenül oldalra dől a kimerültség hatására. Lehet, hogy meg fogom bánni ezt a döntésemet? Költői kérdésem során jobb tenyeremet arcomhoz emelem, s megérintem ott, ahol megjelent a jel, amely bizonyítja, hogy ezúttal összekötetésben vagyunk egymással, ezzel az emberkölyökkel.
Felépülését végigviselni egytől – egyig idegesítő volt. Amikor az őrületbe akartam kergetni, nem hittem volna, hogy ebből vissza is fogok kapni, elég rendesen. Már alig vártam, hogy begyógyuljanak sérülései és ne kelljen támogatnom őt minden pitiáner dologban és némi szabad teret kaphassak. De ezután, amikor őrült ötleteivel jött komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán túlontúl nagyot üthettem anno, hogy ilyen ostobaságokba vág bele, mint a fafaragás. Teljesen belefájdul a fejem a puszta jelenlététől, alig tudok lépést tartani vele, folyton pörög. Isteni valómat nem erre tervezték! Azt akartam, hogy visszaváltson arra a személyiségére, mikor csöndben van és áll egyhelyben, mint akkor, mikor az egység besorolására vártunk. Akkor volt az egyetlen pillanat, amikor elviselhető volt, azóta csak kivisz az észből! -_-’’ Szerencsére őrületbe kergetésem az én részemről is sikeres, talán túlságosan is, folyton besértődik. Ostoba kölyök, ráadásul nagyszájú is! Aztán még nekem kellene bocsánatot kérnem? Még mit nem! Nem alacsonyodok le odáig, ha akar valamit, majd ő térdepel előttem és talán engedek haragomból. Bár tudhatná, hogy egy istent nem bölcs dolog megsérteni! ˇ^ˇ Egyszer majd talán megtanulja, és nem kell századszorra is elismételnem ezt neki… | |
|
