Karakterek napjainkban

Megfáradt sóhaj közepette csukja be új lakásának ajtaját; kicsi ugyan, s áporodott, dohos szag árad odabent, azonban a sajátja, és ennek is bőven örül. Az egyik ablakból pedig a betondzsungel helyett egy kellemes, fás területre nyílik kilátása, hiszen közvetlenül az épület mellett egy kis kert nyílik a helyi lakosok nagy örömére. Ez volt talán az egyetlen lakás, amit meg tudott fizetni, pontosabban ez volt a legjobb közülük, ám a belváros szívében keresve se találhatott volna jobbat. Őt pedig pozitívságra nevelték, nem érzi úgy, panaszkodnia kéne bármiért is.
Már későre jár ahhoz, hogy a lakással kapcsolatos egyéb ügyes-bajos dolgokat elintézze, s túl fáradt ahhoz, hogy megkezdje a bepakolást, így éppen csak felbontja azokat a dobozokat, melyek tartalmára, mint pár tányérra, evőeszközre, edényre, takaróra, párnára, törölközőre, vagyis amire éppen szüksége lehet. Laptopját az asztalra teszi, s már automatikusan nyomja meg a bekapcsoló gombot, lévén lenne még rajta néhány adat, melyre a holnapi napon szüksége lesz. Az egyik székről leszedi a nemrégiben rátett dobozt, hogy az ülőalkalmatosságot a kinevezett dolgozóasztalhoz tolva leülhessen, s meg is lepődik a képernyőn megjelenő, apró, ingyen wifit ígérő ikon láttán. Mondhatni, szerencsés, piszok mázlista; más minden bizonnyal már az erkélyen lóbálná a magasba a gépét, hogy hálózatot fogjon, ő azonban anélkül megkapná, hogy keresné. Jól jönne, tény, hogy jól jönne, hiszen csak napok múlva tudná beköttetni a szolgáltatóval az internetet, s ha mást nem, legalább vidéken élő szüleivel olcsóbban beszélgethetne. Alig egy napja búcsúzott el tőlük, de már most hiányoznak neki. Másrészről viszont van benne egy gát, hogy efféle tettre vetemedjen, hiszen ez mégis csak lopás... Aki wifit lop, az pedig egyetlen lépésnyi távolságra van attól, hogy illegális tartalmakat töltsön, az pedig mindennek a teteje, hogy valaki torrent oldalakról töltse le a legújabb filmeket!
Megszakítja hát a kapcsolódni kívánó hálózatot, s csupán a megfelelő dokumentumait nézi át és rakja fel egy adathordozóra. Nem ártana még egyszer kinyomtattatnia önéletrajzát. Talán új - és első - főnöke végre megjegyzi majd, hogy a neve Rupert, nem pedig Robert. Igazán nagy tiszteletlenségnek tartja, ahogyan beszélt vele a legutóbb telefonon, azonban tudja ő jól, hogy ebben a viszonyban ő az alárendelt, s neki pedig szüksége volt a munkára. Bölcsész diplomával különben sem könnyű elhelyezkedni, de mit lehet tenni, ha egyszerűen ez érdekli? Kapott hát az alkalmon, mikor kitartásának, önbizalmának és fel nem adásának köszönhetően megszerezte állását, s a fővárosba költözhetett. Bármennyire is hiányzik neki családja, kapott az alkalmon, hogy olyan életet élhessen, amiben boldog, kiegyensúlyozott lehet. Nem beszélve arról, hogy itt, Dublinban még több önkéntes programot szerveznek, ő pedig mindig imádott önkénteskedni, szeret segíteni. A héten biztosan ellátogat valahova. Például egy ételosztásban szívesen segédkezne. Vagy akár gyerekekkel is foglalkozna. De az is lehet, bemegy egy állatmenhelybe. Ott is mindig elkél a segítség. Vajon ebben a lakásban lehet állatot tartani? Talán örökbe fogadhatna egy kutyát, akár kettőt is. Mindig is szerette az állatokat...
Kimentett mindent, amire szüksége van, így felhívja otthon aggodalmaskodó szüleit, hogy elmesélje napját, majd egy zuhany után az ágyba zuhanva kapcsolja be a tévét - még az előző tulaj hagyta itt mondván, neki nem kell, jobban mondva megvásárolta tőle, így csupán a kábel TV papírjait kell majd átiratnia a számlázás miatt. Új és idegen hely, kicsit magányosnak érzi magát. Talán főleg kisöccsének zajongása, amit hiányol, hiszen rendszerint ilyenkor jelenti be, hogy ő még nem akar aludni, s ilyenkor mindig hozzá fut, hogy játsszon vele tovább. Persze mindig megsajnálja, s jó bátyusként addig küzdenek a gonosz kelpiek és tündérek ellen (akik amúgy sosem gonoszak igazából, csak össze vannak zavarodva), amíg Dean el nem fárad. Természetesen meg se fordul a fejében, hogy ily késői órákban korhatáros csatornára kapcsoljon, ám szerencsésen megtalálja az egyik adón az egyik kedvenc sorozatának, a Jóbarátoknak az ismétlését, ezen pedig mindig jókat tud nevetni. Persze, csak mértékkel, nehogy felkeltse az alatta lakó szomszédot...

Összeszűkített szemekkel figyeli a mozgást. Könnyedén szemmel tudja követni, ahogyan a kistermetű lény meg-megmozdul a zöldellő növényzet takarásában, érzékei figyelmeztetik minden rezdülésére. Hiszen valóban, elég egy apró mozdulat, s a környezetében lévő levelek s fűszálak úgy hajlonganak, mintha csak egy dominósor részesei lennének, s közvetlenül az a patkány pöckölte volna el a legelső elemet, hogy vele együtt boruljon el a többi is. Az egyetlen különbség, hogy itt minden dominó rugalmasan visszaáll a helyére, hacsak erőszakkal nem döngölik a földbe.
Vékony, villás nyelvét kinyújtja, hogy mintát vegyen a patkány pontos hollétéről. Orrlyukai kissé kitágulnak, ahogyan a szagmintát követve araszol tovább, s hallása ugyan nincs, mindezt a többi érzékszervével tökéletesen helyettesíteni tudja. Koncentrációja teljesen leköti őt attól, hogy a közelgő emberre koncentráljon. Megszokta őket, általában elég, ha felmagasodik kissé, s ezzel kellőképpen elijeszti őket. Általában ez mindig beválik, de ha mégsem, még mindig meg tudja védeni magát. Errefelé különben is szentként tisztelik fajtájukat, s nägáknak hívják őket. Nem mintha bármi fogalma lenne arról, hogy a hinduk miféle legendákat szőnek feléjük... Amióta a modernizáció elkezdődött, a fajtájuk amúgy is csak még jobban kerüli a betolakodókat, s egyre ritkább az, ha a közeli kis faluban, Karuában megjelenik akár csak egy közülük. Betolakodók... Csupán ostoba betolakodók, akik elveszik tőlük az életet, s mindent, amire szükségük lenne. Nem látják, mennyire ostobák mind. Bár valósak lennének isteneik, bár valóban kezükbe adnák az igazságszolgáltatás jogát... Ahogyan mítoszaikban Shiva is megtette azt, amikor Sheeshnagot, a kígyók királyát emberi formájában Anantnagban hagyta. Legalábbis a legendák erről szólnak.
Óvatosan emelkedik fel, hogy lecsaphasson áldozatára. Hetek óta semmit sem evett, nem volt rá lehetősége, na meg, számukra ez mondhatni, természetes. Most azonban már ideges. Egyre nehezebben koncentrál, hiszen amióta újra megéhezett, nem volt alkalma sikeresen vadászni. Valahogy mindig elmenekültek tőle áldozatai. De ez a patkány már mondhatni, a markában van. Persze csak képletesen, hiszen nincsenek végtagjai. Halk, alig hallható szisszegést hallat, ahogyan még egyszer kiölti nyelvét, mielőtt lecsaphatna azonban, megzavarja őt az útszélen áthaladó betolakodó. Nem csak őt zavarja meg, ahogyan zajos lépteivel elhalad mellettük, de a patkány is észleli támadóját, a näga pedig túl későn csap le rá, túl későn rugaszkodik el felé, s elvéti célpontját. Való igaz, ha elég gyors, ha siet, talán utolérhetné a fürge lényt, talán lenne esélye elkapni őt, azonban dühe a betolakodó iránt túl nagy ahhoz, hogy ésszerűen gondolkozni tudjon. Kisiklik a homokos útra, s fenyegetően felemeli törzsét a gyűlölt emberre. Egy vén öregember csupán, egy ostoba ember, egy utolsó, senkiházi betolakodó. Csuklyáját látványosan széttárja, fejének ingása pedig követi az öregembert, akinek elállta az útját. Egyenesen a magasba, az óriási termetű betolakodó szemébe néz, hiába ilyen nagy, ő nem fél tőle. Mégis miért félne? Nem ő az első, akinek bokáját átitatta méreggel, nem ő az első, akivel megkóstoltatta a halál keserű ízét, s nem is ő az utolsó, akitől megszabadította a világot. Tönkretették élőhelyét, tönkretették az erdőt, s még az ebédjéről is le kellett mondania! Mindezt csupán, csakis azért, mert ennek a görnyedt hátú, szinte ruhátlan, bronz bőrű öregembernek kedve támadt imádkozni egyet Baba Dhansar templomában! A kígyók tiszteletére, hogy aztán megfürödve a szent forrásban teljesüljenek kívánalmai... Az ő kívánságaival mikor fog bárki is foglalkozni? Az övéivel ki fog törődni? Az övéit vajon meghallgatja-e Shiva? Nyújtogatja a nyelvét, miközben kitárt csuklyával magasodik fel annyira, amennyire csak bír; fenyegetően imbolygatja felsőtestét - már amennyiben van neki olyan, s ha van, meg lehet állapítani róla, hogy mely része is számít annak - , érezni akarja a betolakodó rettegését. Ilyenkor megváltoznak a szagok. Annak a patkánynak is édesebb lenne a húsa, ha akkor kaphatta volna el, amikor a leginkább meg van riadva...
Az öregember nem mozdul; furcsa szavakat mormol, melyeket ő nem ért, csupán sejtheti jelentését. Miért nem fél? Miért nem érezheti azt a különleges illatot? Miért nem menekül, miért nem visong, miért nem könyörög, miért? Ízleli meg a levegőt ismét, majd maga sem tudja, miért, fejét leeresztve visszafordul az útról a növényzet felé. Csuklyáját visszahúzza, s fürgén siklik tovább, hogy mérgét ahelyett, egy betolakodóra pazarolná, egy olyan méretű patkányt keressen, melyet képes is lehet lenyelni. Mert bizonyára ezért kímélte meg az öregember életét. Túl nagy, nem tudná megemészteni.