Ruardh, a Ragyogó

Kód: RAD

Adatlap

Név: Ruardh, Lorthel leszármazottja a Ragyogók nemzettségéből
Nem: Férfi
Faj: Ilfa
Kaszt: Fényilfa
Születési ideje: V. h. e. 3. évében, a Dér szakaszának 42. napján
Kor: 21 év

Kinézet:

Az ilfák közt is nagyon fiatalnak számít, s nem rendelkezik túl férfias vonásokkal, de még sem túl feminim. 193 cm magas, vállig érő, rendbe szedett, barna haja van, ezt gyakran elegáns, elfes hajviselettel hordja. Szálkás izomzata van, mozgásában inkább fürgeségére, ügyességére támaszkodik. Kisfiúsan, ártatlanul csillogó, hatalmas, zöld szemei vannak, mosolya állandóan fülig ér, mely a leginkább megragadja az embert. Ugyan öltözködése követi a nemesi normákat, kerüli a túl giccses és csicsás mintázatokat, inkább az elegánsan egyszerű és praktikus ruhadarabokat preferálja. Rendszerint kardját és hagyományos íját is magával hordja.

Jellem:

Ugyan a nemesi család elitjéhez tartozik, viselkedésében semmiféle arrogancia nem tapasztalható. A beképzeltség és az önteltség messze áll tőle, felváltja ezt a végtelen, már-már másokat falkaparásra kényszerítő naivság és ártatlanság. Mindig igyekszik a lehető legjobban cselekedni, elítéli a bűnöket és a helytelen cselekedeteket. Mindenkiről, tényleg mindenkiről képes a lehető legjobbat feltételezni, emiatt könnyű átverni. A legnagyobb erényeknek tartja a becsületességet és az őszinteséget, igazi lovagias jellem, gyakorlatilag még ott az a bizonyos tojáshéj a fenekén. Ártatlan lelkületű, aki szerint a harcok művészetének megtanulása nem a gyilkolásra, hanem a védelmezésre való. Mindentől függetlenül élvezi a kardvívást és az íjászkodást, igaz, egy valós harcban rossz szokása, hogy nem öli meg ellenfelét, inkább harcképtelenné teszi. Annak ellenére, hogy hozzászokott a luxushoz, nincs elkényeztetve, s nem csap belőle patáliát, ha egy út során egy fogadó és kényelmes ágy helyett a szabadban kell tábort vernie, könnyen alkalmazkodik a környezetéhez és az őt körülvevő emberekhez. Vegetáriánus azonban, legfeljebb halakat eszik. Szinte állandóan mosolyog, szeret társalogni, szociális alkat. Furcsa tulajdonsága, hogy másokat a lehető legtiszteletteljesebb jelzőkkel illet, mint például a kisasszony vagy az úrfi, még akkor is, ha egy kéregetőről van szó.

Előtörténet:

Kisasszony!

Őszinte örömmel vettem kezembe legutóbbi leveled, melyet kecses kacsóid gyöngyöztek be betűiddel. Már egészen fiatalkorunk óta tartjuk a kapcsolatot levél útján, s mindig is kíváncsi voltam rád, milyen lehetsz a valóságban. Mint a betűk, melyeket pergamentre vetettél, te is oly gyönyörű vagy, sosem feledem azt, amikor a Hold anyai fényében foghattam meg finom, puha kezed, érintésed s szavaid sosem feledem. Talán nem az volt a legmegfelelőbb alkalom, hogy kimondott szavakban fejezzem ki mély érzelmeim irántad, mindenesetre őszintén remélem, nem okoztam kegyednek kellemetlenséget viselkedésemmel. Így is elég kellemetlen volt számomra elszámolni atyámnak missziónk sikertelenségéről, ám megértette a helyzetet, s ésszerűnek tartotta visszavonulásunk. Legalább harmadágú unokanővérem esküvőjéről nem maradtunk le, s ismételten kezembe ragadnám a pennát, hogy elmondhassam, milyen csodálatos voltál az öltözékedben, s milyen felemelő érzés volt egyetlen közös táncunk, melyet megejtettünk.
Ígértem, elmesélem számodra azt, amikor megismertem a sárkányom. Levelezéseink alkalmával már beszámoltam számodra életem minden fontos, vagy éppen lényegtelen állomásáról. Elmeséltem neked, mikor mesterem először adott kardot a kezembe, s hogyan alkalmazkodtam hozzá, hogy eltanuljam a kardvívás minden elemét, melyre mesterem csak tanítani tudott. Holott még mindig van mit bőven tanulnom, reménykedem hát, hogy a királyi testőrség új tagjában megfelelő mentort találok. Szeretnék erősödni, szeretnék érvényesülni, kötelességemnek érzem, hogy kardom oltalmazásra használjam. Követem hát atyám akaratát, azonban édesanyám, Coria tanításait sem a becsületről és a tiszteletről. Bár többen gondolkoznának így ebben a világban... Azonban nem adom fel, nem adhatom fel. Én még bízok benne, hogy kellő akarattal és tiszta cselekedetekkel megtisztítható eme világ minden gonosztól, hogy békében, tiszteletben élhessünk egymás mellett. Nincsenek titkaim előtted, ismered minden gondolatom, így hát egyetlen, életemet meghatározó esemény maradt hátra, melyről eddig sohasem volt alkalmam szót ejteni.
Mint azt már említettem, ebben a levelemben azt szeretném elmesélni neked, hogyan is törtem be a sárkányomat. Bár a betörés erős szó, hiszen nem tekintek Swylthre alárendeltemként. Immáron társam egy teljes éve, mióta az Ilfa Harci Tanintézetet elvégezve levethettem magamról az akadémiai egyenruhát, hogy teljes érvényű polgára lehessek Karnettnek. Ez az egy év gyorsan eltelt, gyorsabban, mint az elmúlt húsz, számunkra az idő gyorsabb végtelenségben telik, holott egyszer mindennek vége lesz. Ahogyan az akkori tanulmányaimnak is vége lett annak idején.
Még emlékszem arra az izgalomra, amivel aznap keltem. Az eseményre még atyám, édesanyám és testvérem is megadták jókívánságaikat (feltételezem, az akkor három esztendős Dimerion meleg ölelése ez lehetett), s természetes módon ott lobogott bennem a bizonyítani akarás lángja. Mindezt azonban félre kellett tennem, hogy megfeleljek a próbának, a felesleges, zavaró gondolatok ugyanis csak szennyként borzongatták volna elmémet, s megzavartak volna abban, hogy a rituálét teljesíteni tudjam. Mesterem különösen nagy érdeklődést mutatott irántam, tartok tőle azonban, hogy nem személyem, inkább családom személyei végett. Azonban sosem voltam az a típus, aki bárkit is le akart nyűgözni. Jól esett ugyan, hogy megannyian bíztak bennem, én csakis önmagam és a jövőm miatt küzdöttem, ahogyan küzdök most is egy szép, új világért. Mindenki küzd valamiért. Te miért küzdesz? Neked mi adja a motivációt életedhez? Mi az álmod, hogyan felelsz meg a leginkább önmagadnak?
Ahogyan az rendszerint szokás, a betört sárkány a Tűzgömbben fogadott engem. Hatalmas méltóságával emelkedett felém, fenyegetően, a legyőzöttek makacs bosszúvágyával. Bosszú; ott pislákolt a szemében, ott rejlett a pusztítani akarás vágya, ott fénylett benne a túlélés és a büszkeség lángja. Felkészültem rá, hogy milyen sárkányokat kaphatok, a rúna, melyet húztam, elárulta minden lehetőségem, azonban félretettem minden félelmem a drapp pikkelyű monstrum iránt, hiszen nem félhetek, a félelem túl sokat gyengít, a félelem akadályoz.
Csupán rövid idő állt rendelkezésemre, hogy lelkének tavába bepillantást nyerhessek. Nem akart veszíteni, nem akart behódolni, s mindezt fájdalmas üvöltésével, hangos morgásával adta tudtomra. Zavarta őt az a mágia, mely megakadályozta, hogy képes lehessen teljes erejét használni, szenvedett attól a gáttól, mely megakadályozta, hogy egyetlen, forró leheletével végezhessen velem... Feltételezem, ugyanis különös mód nem próbálkozott egyből és azonnal azzal, hogy felhevítse körülöttem a levegőt, s szénné égesse mindenem. Fel voltam készülve azonban eléggé arra, hogy azonnal mozgásba lendüljek, amikor fenyegetést tapasztalok felőle, pártfogóm ugyanis alaposan elmagyarázott mindent. Akkor és ott azonban csupán önmagamra támaszkodhattam.
Nem akartam fizikai küzdelemben részt venni, ám a kitérésnek és a rugalmas menekülésnek nem volt tovább értelme. Egy pillanatban tehát elővettem íjam, hogy életem előrébb helyezve célozzam meg a sárkányt, s lévén már ekkor családom legjobb íjászai közé tartoztam, nem okozott volna gondot az, hogy leggyengébb pontján, a szeménél eltaláljam őt. Még sem voltam képes lőni, nem voltam képes megvakítani, nem akartam kárt tenni egy ilyen méltóságos lényben. Nem azért mentem el, hogy öljek... én nem vagyok képes ölni. Lejjebb eresztettem a fegyvert, bár tudtam jól, hogy ha így teszek, legfeljebb pártfogóm közbeavatkozása lehet az, mi segít nekem. Én mégis a földre dobtam íjam, tegezem, s kardom egyaránt. A túlélési ösztöneim harca volt ez elmémmel és a becsületemmel, hogy végül utóbbi győzedelmeskedjen. S így a sárkányom megismerésében is győzedelmeskedtem. Ahogyan én is megálltam a harccal, s jeleztem a nägának, nem kívánok ártani neki, ő is megállt fenyegető mozdulatában. Holott még ekkor is volt benne valami fenyegető, valami méltósággal teli, valami felsőbbrendű, s bennem is ott pislákolt a félelem, hiszen bevallom, féltem... Bárki félne a helyemben, ha egy nála többszörösen magas sárkány magasodik fölé kínzóan lassú mozdulataival. Bárki más felvette volna fegyvereit a földről, hogy megvédje magát. Én nem tettem.
Szusszanására már tudtam, nyert ügyem volt. Az eddig magát megalázottként érző sárkány különös módon egyszerűen lenyugodott. Elméjét megnyitotta felém, s hallottam hangját, hallottam mindazt, amiért ennyi éven át tanultam, hallottam azt, amiért mindig is küzdöttem. "A nevem Swylth, bánj velem tisztelettel." Kellemes, higgadt, női hangján szólt felém, éreztem a tudatát, éreztem egész lényét. Ahogyan ő maga is érezhetett engem. Egy meghajlással jeleztem számára, hogy így lesz, ő pedig emberi alakot váltva burkolózott barna köpenyébe, nyakán a rúnával, mely megpecsételte a választott sorsát. Hiszen az ő választása volt, az ő döntése. Én nem kényszeríthettem.
Bízom benne, egyszer te is elmeséled nekem a magad történetét. Ugyan találkozásunk alkalmával már láttam sárkányod, erről ezelőtt még sosem esett szó köztünk. Mihamarabbi válaszod várom:


Felszerelés(ek)/Fegyver(ek):

• Hagyományos íj
  
• Egykezes hosszúkard, markolatán a királyi család címerével
  
• Pecsétgyűrű